Árnyalatnyit kocka lévén, én sosem értettem, hogy mi is az, hogy művészet. Például hogy valami mitől művészi, mitől "értékes művészet", másvalami meg mitől nem. És ez az összes művészeti ágban igaz. Legjobban átgondolt példák erre a festészet és az irodalom (az irodalom hivatalosan művészet? Most ideveszem, aztán legfeljebb nincs igazam). Kamaszkoromban ugyanúgy nem értettem mint most, de akkor nem gondolkodtam rajta hogy nekem miért tűnik középszerűnek a kötelező olvasmány, miért tűnik profi iparosmunkának a barokk festmény (nem negatív értelemben)  és értelmetlennek a modern. Gondoltam, nem értek én ehhez, majd az okosok megmondják hogy mit kell látni benne meg gondolni róla, én bemagolom, aztán meg leszarom. Azért furcsa volt, hogy az adott irományok értékén kívül más, egészen más, konkrét dolgokban sem értettem egyet az elemzőkkel,  érveim is lettek volna de voltaképpen mindegy volt. A többségét úgysem olvastam mert teljesen fogyaszthatatlannak éreztem őket, ha pedig mégis elolvastam valamelyiket, az arról alkotott véleményem, elemzésem nem érdekelt senkit, az osztályzás arról szólt, hogy milyen pontosan adom vissza a tanár által lediktált elemzést. 

Az értelmezésnek ez a differenciája a bevett dologtól mostanáig megmaradt. Amikor időnként modern szépirodalmat olvasok, ugyanolyan eséllyel találom jónak, mint a szórakoztató irodalmat, kedvenc könyveim nagy része szórakoztató irodalom. Én mégis jobbnak találom őket más, szépirodalomnak nevezett írásoknál, nem csak "szórakoztatóbbnak" hanem mélyértelműbbnek, elgondolkodtatóbbnak, magával ragadóbbnak. Semmiképp nem igaz rám amit mondani szoktak, hogy az ember a szépirodalmat arra használja hogy elgondolkozzon rajta, az egyebet pedig amolyan agypuhításnak, bambulásra. Egyformán ugyanarra használom őket: hogy olyan élményekkel ajándékozzanak meg, amelyeket amúgy nem élhetnék át, lévén csak egy életem van, legnagyobb sajnálatomra. Ez az élmény lehet történés vagy lelki élmény is. Arra is jó, hogy belebújjak valakinek a bőrébe, mert szeretem megérteni a hozzám képest másfajta embereket és az olvasás közelebb visz hozzá. Ezen kívül még arra is, hogy mindenféle olyasmi eszembe jusson ami enélkül csak a tudatom peremén kóvályogna. Eszembe jut, elgondolkodom rajta, emiatt új szemmel nézek szét a világban. Végül levonok egy következtetést, de életem végéig nyitott maradok arra, hogy ebből a szemszögből vizsgáljam a dolgokat. 

Erre a célra az általam kedvelt szórakoztató irodalom ugyanannyira jó, mint az általam kedvelt szépirodalom.

Ha a szórakoztató irodalomban szembe jön valami gagyi azon nem lepődök meg, ha az úgynevezett értékes irodalomban jön szembe azt már inkább furcsállom. Sosem értettem például, hogy az Egri Csillagokban mi a jó. Szerintem gagyi, abszolút szórakoztató kategória, legfeljebb nem nekem. Nem elítélem hogy ilyen létezik, de nem tartom többre mondjuk Dan Brown-nál vagy Danielle Steel-nél, akiket nem tartok túl sokra (mindkettjüktől olvastam, meg tudom indokolni hogy miért gondolom így)

Talán valami hiányzik belőlem, azért nem látom többnek mondjuk Stephen King Menekülő Ember-énél  Cormac McCarthy: Az út című munkáját. Konkrétan igen hasonlónak látom őket: reménytelenség+mitől_maradunk_emberek_amikor mindennek_vége_és_mások_mitől_nem kérdéskör feszegetése. Csak az utóbbinál van néhány akkora természettudományos tévedés hogy a fal adja a másikat, valamint kicsit leegyszerűsíti a kérdést, ezen kívül túl egyértelműen megválaszolja azt. Ezek nekem eléggé lerontják a mű értékét. King könyvét viszont életem egyik legsokkolóbb alkotásaként tartom számon. Egyáltalán nem könnyű műfaj és aki szórakoztatónak találja az vizsgáltassa meg magát.

Ugyanez érvényes a vizuális művészetre, bár mivel más műfaj, más konkrét tulajdonságai vannak. Például azt a stílust ahol még a precíz ábrázolás volt a nagyon fontos (reneszánsztól realizmusig vagy kicsit tovább), értem. Ügyes kompozíció, végtelenül nagy mesterségbeli tudás, csodálom érte az alkotót, de ugyanilyen, vagy majdnem ugyanilyen jó kompozíciós készséggel és mesterségbeli tudással rendelkezik jónéhány mai grafikus is akik könnyű műfajban tevékenykednek. Mondjuk reklámgrafikában, vagy sima "szórakoztató" képeket gyártanak. Egy ilyen régi festmény nekem vagy tetszik vagy nem, mondani ugyan általában nem sokat mond, de van egy olyan érzésem, hogy nem is célja hogy különösebb mondanivalója legyen. Esztétikus.

Erről viszont az okosok mást mondanak, nekem az a benyomásom hogy ők folyton azt keresik, hogy mit is akart kifejezni a művész. Már azon kívül, ami ott van és azon kívül amit a szemlélő érez vele kapcsolatban. Egyáltalán, miért fontos, hogy a festő mit akart kifejezni? Vagy kifejezte vagy nem, ha nem sikerült, ha nem  jön át a dolog akkor úgy is mindegy, az már a pszichológusára tartozik. Vagy esetleg ahelyett átjön valami más, hiszen nem vagyunk egyformák, nem kell ugyanazt éreznünk.

A modern, absztrakt művészetet végképp nem értem. Mi a poén abban, hogy fehér alapon kék négyzet? Kifejez valamit? Akkor hogyhogy nekem nem fejez ki semmit?

Persze tegyük hozzá, hogy én azért nem vagyok valami komoly kaliber a dolgokba való beleképzelésben. Nekem a Roschard-teszt ilyenolyan alakú tintafoltja egy ilyenolyan alakú tintafolt és kész, nincs benne denevér vagy pillangó. (Ez vajon mit mond a személyiségemről?)

Mostanában viszont sokkal inkább elgondolkodom a dolgokon, mint kamaszkoromban. Talán mert rájöttem, hogy akik szubjektív dolgokról akarnak tanítani engem azok gyakran semmivel sem okosabbak mint én és semmivel sem tuják igazolni a nagyobb hozzáértésüket. Azaz jobban járok, ha mindent megvizsgálok a saját szemeimmel és csak komoly bizonyítással fogadok el bármilyen állítást.

Itt jön be az a nagy kérdés, hogy mennyiben van nekem igazam amikor valamit értékesnek vagy értéktelennek és hogy van-e egyáltalán abszolút igazság ennek tekintetében. Kinek kell belelátnia valamit a kék négyzetbe vagy a fürdőző Vénuszba, hogy az művészetté váljon? A többségnek? Elvetve, a többség nem lát bele ilyesmit. A szakértőknek, vagy művészlelkeknek? Mi alapján válik valaki azzá? Azt mondja magáról? Tanulja az iskolában? Mindkettő lehet kamu. Az ember azt mond amit akar és néha csak azért mondja, hogy menőnek tűnjön tőle vagy bekerüljön egy társaságba amely társaság tagjai szintén ezt mondják. Kreatívan kell rizsázni az adott témáról és akkor menő leszel.Talán még érzéked is van hozzá, bele is éled magad a szövegedbe, de attól még nem lesz jobban "igazad".

Attól hogy valamit iskolában tanítanak, még nem biztos, hogy van alapja. A természettudományok bizonyítékra épülnek, bárki utánanézhet az állítások igazságtartalmának, itt viszont nincs külső mérce, anélkül pedig végül visszajutunk az eredeti kérdéshez. 

Szerintem a művészet megítélése szubjektív, abszolút igazság pedig nincs. Nekem is más a szubjekcióm meg neked is, neked a kék négyzet művészet, nekem nem, te majd kiteszed a falra én meg nem.

Egész eddig nem értettem viszont, hogy mitől poén épp a kék négyzet. Hogyan, mi alapján ítéli meg a szakértő, hogy pont az a művészet? Ha én rajzolnék egy ilyet, az is az lenne vagy előbb be kellene kerülnöm egy speciális társaságba?

Eddig azt gondoltam, hogy a szakértő szubjektív benyomás alapján dönt. Lát egy kék négyzetet, vagy akár piros kört és attól intenzív érzelmek támadnak benne, eszébe jut az izé meg a bigyó, új szemszögből látja a valamit, ilyesmi. Valami spontán. Mivel ő egy érzékeny ember, amely tulajdonságát más úton is mérni lehet (kb mint egy műszernél: mi nem  látjuk amit ő lát, de az érzékenységével olyan dolgokat is pontosan megjósol amit a többség nem tud. Valamilyen extraszenzorális cucc, és ezt az érzékét használja műértékelésre is). Nyitottabb a külső benyomásokra mint más és az a kép ad neki valamit. Előhoz egy saját belső tartalmat. Mint a Roschard-teszt.

Legalábbis valami ilyesmi. Az is eszembe jutott, hogy nem vak vagyok hanem igazam van, azaz a kék négyzetbe csak a társadalmi megegyezés lát valamit, mindenki azt hiszi, hogy ő ugyan nem, de a másik látja amit kell. De ezt viszonylag hamar elvetettem, végülis én a Roschard-tesztbe sem látok semmit, mások meg igen, harmadik személyek meg ez alapján egy csomó mindent elmond róluk amit amúgy nem tudna. Azaz valami létezik.

Ez a gondolatmenetem, plusz még mások elmosódott megjegyzései is azt mondják nekem, hogy a festészetben és más művészetekben leginkább az van benne amit az ember önmagából beletesz. Lehet, hogy ez hasonlít más emberekére, mégis belőlünk jön. Más elméleteket is hallok, de azok ennél kevésbé tűnnek összerakottnak.

Nemrég szembejött egy indexes cikk, ami viszont egészen elkezdett győzködni az ellenkezőjéről, arról, hogy nincs is művészet. Legalábbis az itt leírt "hagyományos" felfogása a művészetnek számomra azt jelenti, hogy nincs. Itt van:

Autisták hekkelték meg a képzőművészetet 

Könnyű dolgom lenne, ha képzőművészeti kiállításon állnék. Azt gondolnám, a vehemens ceruzamozdulatoktól pulzáló, de egyszínű vörösre színezett felület, és a megnyíló, barnás hasadék a fájdalomról és feltárulkozásról szól.

A fehér lapot villámként kettéhasító kék forma pedig a harmónia végét, a teljesség megszűnését jelentené. A szálkás, fekete vonalak háttere előtt hajladozó, energikus mozdulatokkal felvitt piros foltokat pedig nyilván emberek baljós rendben vonuló csoportjának fordítanám.

......

A nézőt azonban nem csak ez a tudatos világtól idegen, kendőzetlen nyíltság zavarhatja össze. Hanem az a kérdés is, hogy ezeket a képeket képzőművészetnek tekintsük-e. A kérdés összezavarta a hazai képzőművészeti élet udvariasan leosztott játékát. A kurátor beadta az egyik kiállító, az általunk is ajnározott Kelemen Róbert képeit a Fiatal Művészek Stúdiójába (FKSE), hogy tagságot szerezzen. Az ötlet nem provokáció volt, hiszen ha ezek a képek megjegyzés nélkül szerepelnének a Műcsarnokban, akkor tanult szakírók közölnének elemzéseket róluk valamelyik, 350 példányban megjelenő szaklapban. Ilyen repetitív, vonalközpontú, absztrakt művészetet sokan művelnek, például Szijj Kamilla ismert ránézésre nagyon hasonló munkáiról.

A hazai képzőművészeti élet neves és fiatal szereplőit egyesítő szervezet azonban visszautasította a kérelmet. Indoklásuk szerint nem a képek minőségével volt a baj, hanem azzal, hogy azok mögött nem húzódik meg olyan művészi koncepció, amit ők alapvető fontosságúnak gondolnak. Amivel a szervezet nem csak képzőművészeti, hanem pszichiátriai ismeretekről is tanúbizonyságot tett, hiszen a világon senki nem tudja, mi húzódik ezen képek mögött, kivéve az FKSE-t, amely legalább abban biztos, hogy mi nem. (Az ügyet a szervezet egyébként szeptemberben újra napirendre veszi.)

Az eset jól jelzi, hogy az autisták kiállítása a képzőművészet lényegét érinti. Mit tekintünk érvényes művészetnek? Azt, amit mi művészetként értelmezünk, vagy azt, amiről az alkotó azt állítja, hogy művészet?

„Az autisták meghekkelték a képzőművészetet – mondta a kiállítást megnyitó képzőművész és tanár, Sugár János. – Ezek a művek végtelenül következetesek. Nincs bennük egy vonal sem, aminek nincs jelentése. Minden okkal van a képen. De közben nem úgy készültek, ahogy mi nézzük őket. Döntenünk kell, hogy az alkotó, vagy a befogadó szempontjából közelítjük meg az alkotásaikat. És mivel az alkotó szemszögéből nem tudjuk, marad a mi saját befogadói megközelítésünk” – volt megengedő Sugár velem szemben, aki izgalmasnak találta a munkákat.

Pedig a képekkel kapcsolatban valójában csak két dologban lehetünk biztosak. Hogy a képzőművészet átértékelésére készteti az újtól nem rettegő művészeket. És hogy egy nagyobb kiállításon márciustól a Nemzeti Galériában is szembesülhetünk ennek a megfejthetetlen világnak a pillanatfelvételeivel.

Azaz, ha jól értem, ha jól feltételezem hogy a cikk szerzője műértőnek számít és nem dumál mindenféle hülyeségeket, a mai, akár absztrakt képzőművészet a következőképpen néz ki: egyszerű jelrendszer, amit "könnyű dolog" megfejteni. Mivel gondolom egyértelmű.

Én személy szerint egy fehér alapon kék vonalról nem asszociálok a harmónia végére, és van egy olyan érzésem, hogy a többség szintén nem. A "a vehemens ceruzamozdulatoktól pulzáló, de egyszínű vörösre színezett felület, és a megnyíló, barnás hasadék" szintén nem szól számomra a fájdalomról és feltárulkozásról. Másoknak vajon igen?

Ami viszont a lényeg: az FKSE, ami ezek szerint egy tekintélyes szervezet, abból vezeti le egy mű művészi értékét, hogy alkotója megfelel-e a következő kritériumoknak: 

-másokhoz hasonló ember

-képét művészetnek állítja és van olyanja hogy művészeti koncepció, méghozzá az olyan, mint amilyennek annak lennie kell.

Ezesetben a művészeti koncepció értelmezése könnyű dolog: a fehér lapot villámként átszelő kék paca a harmónia vége, a energikus vonalakból álló vörös alapon barna izé meg fájdalom és kitárulkozás. Már csak azt nem értem, hogy miért nem lehet egy papírra simán kinyomtatni, hogy "harmónia vége"...  És végül is nem is hülyeség: ha minden ember művész aki ezeknek a kritériumoknak megfelel akkor innentől már csak egy lépés, hogy azt mondjuk hogy a nyomtatott papírlap is művészet. Ki kell nyomtatni mondjuk 10 000 példányban és eladni darabját egymillió dollárért.

Kiábrándító. Mármár úgy érzem, igazam van és az egész csak társadalmi beidegződés, öncélú szimbólumrendszer, olyan embereknek akik szeretik a zavaros dolgokat és ahelyett, hogy leírnák hogy "a harmónia vége", összekoszolnak egy fehér lapot kék pacával. Pedig jobban örülnék, ha nem lenne igazam, sokkal jobb lenne, ha a dolgok mögött tényleg ott lenne az a nem látott, csak sejtett többlet, amit eddig odaképzeltem.

(ez a bejegyzés egy régebbi darab, szép hosszú vita is lett belőle a régi blogon, ami során a következő derült ki számomra: mindenki azt hív művészetnek, ami jól esik neki. Eddig még értem is. A fura viszont az, hogy még az egyes emberek is imádják cserélgetni a saját fogalmaikat, akár vita közben is. Mindenki mérhetetlenül felháborodik, ha megkérem, hogy ha a szónak több jelentése van, akkor nevezzük az egyiket mondjuk "művészet A"-nak és "művészet B"-nek, és ezután használjuk következetesen, legalább amikor beszélgetünk, hogy értse a másik hogy miről van szó. Egy ehhez hasonló fogalmat találtam eddig: a "szerelem" fogalmát. Kedvenc szöveg: mindenkinek más a szerelem, és ez így jó. Naja. Csak nem árt, ha azért tudjuk miről beszélünk, pl ha érvelünk valami konkrétum mellett. Mert abból, hogy a másikat nem szeretem, azaz közömbös nekem, következhet esetleg az hogy tisztán csak érdekből vagyok vele és ha találok jobbat, azonnal otthagyom, eldobom, stb, de az erős szexuális féltékenység hiányából, amit gyakran azonosítanak a szerelemmel, nem. Satöbbi.)