"Ákos többek között azt mondta: a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak, hanem a női princípiumot beteljesíteni, valakihez tartozni, valakinek gyereket szülni, anyának lenni, a kettő pedig kizárja egymást."

Ezt tényleg hozzátette? Én csak az írásban idézett részt hallgattam meg, ez máshol nem volt ott...

(utálok hallgatni meg nézni dolgokat, én olvasni szeretek. Ákost hallgatni meg nézni pláne nem szeretek)

Mert ha a kiemelt rész tényleg elhangzott, akkor az előző bejegyzésem jelentős része sztornó, főleg az, ahol elnézően interpretálom a dolgokat.

Amúgy már 15 éve is ritka egy észlény volt.:

"A bombanő buta, mert a szépség, az önmagával való foglalatoskodás és a szépséggel kapcsolatos férfiúi érdeklődés kivédése elette az idejét attól, hogy más is lehessen, mint bombanő. Lehet belőle értelmes asszony, mint ahogy minden nőből, leányból lehet, de – ez egy férfisoviniszta kijelentésnek tűnő kijelentés lesz – ehhez férfi kell, ez önmagától nem alakul ki."

Ööö csak a bombanőknél kell ehhez férfi, vagy mindenkinél? Mármint az értelmességhez. Vagy az értelmes asszony az másmilyen, mint amikor egy "csaj" értelmes? Vagy puncis lény csak asszonyi módon lehet értelmes, ami olyan más?

(nem biztos hogy tudni szeretném a választ)

Hú. Szívlapát.

Megint megpróbálom írni ezt a blogot. Azt hiszem, az igényességi törekvéseimet feladom, mert ha nem, az egészet kell feladjam...

Legutóbb ezt a véleményt sikerült kinyomnom magamból. Szép példája a nem tudományos/irodalmi igényességnek. Szóval az Ákosos vitáról. Szigorúan kihagyva belőle a Telekomot meg az állam reakcióját.

Oké, ez a vita el van borulva, de rendesen. Van az egyik oldal aki

1)

...fel van háborodva, mert nem ért egyet hogy a nő küldetése a konyhában kezdődik és a szülőszobán végződik, meg hogy a nő az egy szülőgép, le van degradálva a méhére, stb

Nem akarok gyűjteni de van ég néhány ilyen érv. Lehet látni őket itt-ott, nem keresgélem meg őket, amúgy is igyekszem őket nem túl figyelmesen olvasni.

2)

-Meg vannak azok, akik ezeket a megnyilvánulásokat úgy veszik, hogy van egy csomó nő aki egyáltalán nem akar szülni, belőlük áll az Ákos/Kövér véleményét ellenző csoport, sőt, ők igyekeznek az egész társadalmat rákényszeríteni/reklámokkal errefelé befolyásolni, hogy a nők inkább foglalkozzanak a karrierjükkel (hehe mivelis? többségnek csak munkája van és épp nem hal éhen belőle, mindegy) meg a fogyasztási cikkek vásárlásával hogy örökifjú szinglik legyenek, mint azzal hogy gyereket szüljenek. Ezek erre egyszerűen nem hajlandók, pedig  minden adott lenne hozzá, normális pasi maxium azért nem mert illúziókat kergetnek. Vagy mert baszatlan, cionzsidógyík szingli picsák. (ilyeneket kapott Bihari Viktória alias Viku)

(igen, egyszerűsítek)

3)

Meg van még egy, aki azt mondja hogy szülnék én de hova, csessze meg a Kövér/Ákos úr, mégis hova szüljek amikor normális pasi a látatáron sincs, illetve van, de ha egyikünk kiszáll a melózásból akkor éhen halunk szóval hova vazz.

Meg különben is, a gyerek az ugyan tényleg fontos, normális nő akar gyereket, nekem is van már, de ezzel a kijelentéssel megaláznak egy csomó nőt aki hiába próbálkozik, nem tud gyereket csinálni, ők kb le lettek nyomorékozva, a megnyilatkozók szerint ők az előre elrendelt Tuti Életcéljukban sajnos kudarcot vallottak, ennyi, gg, másodrendű állampolgárokká váltak (ez egyenesen következik a megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásokból), ez meg mekkora szemétség már.

Az utóbbit tudom csak megérteni, a többi az csak szalmabáb pofozgatása. De az utolsónál is ott van az, hogy DE. Hiányérzetem van vele kapcsolatban. Meg persze nem tartozom teljesen közéjük, de legalább rokonszenvesek, még ha részben ki is rekesztenek engem, mert én úgy vagyok vele hogy gyerek az jó lenne, de a körülmények nem adottak, az óra ketyeg (és nekem nem szabad petesejtet fagyasztanom mert csak, valakik ezt jól kitalálták, amcsiba meg nem megyek érte mert nincs rá pénzem), és van egy csomó más célom is, én bizony ha úgy alakul, lehet hogy ezeket választom, nem a gyereket.

Szóval ami Ákoskától és  Kövér bácsitól elhangzott, az valami olyasmi, hogy természetesen lehet, legyen (ha akarják) a nőknek élete a családon, gyereknevelésen kívül, akár dolgozhatnak is, alkothatnak, DE nem ez az életük küldetése, nem ez a legfontosabb, és nagyon hasznos lenne, ha amint lehet, ráfordulnának a küldetéses célegyenesre, azaz gyerekeket szülnének, nevelnének, a párjuknak, az országnak, stb. Mivel ez az életük értelme (akárhogy tagadják), vagy ha úgy tetszik, Kövér bácsi szerint ez számukra az önmegvalósítás legmagasabb szintje, ehhez képest irreleváns hogy mennyit keresnek ezekben a mellékesebb dolgokban (itt felejtődik el hogy az, hogy egy alapszintű életszínvonal az akkor is fontos, ha nem kapcsolódik közvetlenül a Legfőbb Önmegvalósításhoz, legyen ez utóbbi részecskefizika vagy gyereknevelés). De amúgy játszadozzanak csak ezen kívül is, meg dolgozzanak ha akarnak, de ez ne menjen a másik rovására, mert a gyerekszülés és nevelés, az a legfontosabb. Nyilván ha van egy Szent Feladatom (gyerekszülés és gyereknevelés, valakihez tartozás, család), akkor az ezen kívüli körülmények lehetnek esetleg lényegeskék, de igazán fontosak nem. Ebből a szögből ez logikus.

Egyik pasi sem mondta hogy semmiképp ne keressenek nők annyit mint férfiak. Kár ezen rugózni. A konyhába sem küldték vissza őket.

Mások esetleg igen, és közben ugyanazokat is mondták mint amiket ezek itt mondtak nemrég, de itt konyhába visszaküldés konkrétan nem volt. Ez így erős túlspilázás.

Szóval erre tudom mondani, hogy egyrészt a háromból az utolsó érvkupac ugyan nem reflektál közvetlenül az elhangzottakra, de a nők jelentős részének álláspontját elég jól tükrözi és sacc egyetértek vele. Vagyis a pontosság kedvéért empatizálok.

Meg van még a saját hozzáfűzéseim csokra, miszerint is:

-milyen érdekes, hogy mindig férfiak azok, akik megaszondják hogy hol a nők helye, mi a nők dolga. Sőt, csak a nőknek van megaszondva hogy mi a dolguk. Nők ezt sokkal óvatosabban szokták, vagy sehogy, pedighát több közük lenne a nők dolgához (lehet hogy csak nincsenek hatalmi pozícióban és emiatt nem figyelnek rájuk annyira, pedig ugyanúgy osztják az észt, nem tudom).  Bár tőlük sem szeretem amikor az én életem értelmét boncolgatják.

Nekem ez a stílus egy (esetleg képzelt) hatalmi pozícióból való leszólást mutat. Egyesek kitalálják hogy ők a teremtés koronái, ők nagyon faszák, úgy ahogy vannak. Megnézik, mi az ami miatt nagyon faszának tartják magukat. Megnézik, hogy amennyibe ebben a faszaságban nem akarnak konkurenciát, plusz hogy a faszaságukat támogatva pontosan milyen szolgáltatásokra van szükségük, mi az, amit nekik nincs kedvük megcsinálni, azaz milyen szerepet kell kiosztani egy csomó másik emberre.

Ehhez keresnek egy ideológiát, (most olvastam ezt, művelt vagyok), ami kb azt mondja amit ők akarnak mondani. 150 évvel ezelőtt még szinte 100%-ban uralkodó nézet volt ez az ideológia, ez lájtosítják kicsit, és kész is a szöveg. Meg az az embercsoport is ki van jelölve, akik dolga hogy szolgálják az ő faszaságukat: a nők.

Meg még gondolom ott van az, hogy mostanában divat a magyar romantika korából lopni az ideológiákat, meg kinevezni őket hagyományosnak, és ilyen módon jónak. Petőfi, akire folyton hivatkoznak, valószínűleg rájuk borítaná az asztalt, meglehetősen stílusosan és persze hangosan, mindig utálta a kicsinyes, doktriner népeket. Átérezném.

(meg még gondolom vannak más okai ennek a viselkedésnek, ez csak egy blogbejegyzés, nem egy áttekintő tanulmány)

-hálistennek annyira messze állunk a hangoztatott berendezkedéstől, az emberek agyában is, meg jogilag is, hogy amit mondanak az leginkább szájtépés. Kellemetlenséget okozhatnak, de ennél többet csak akkor, ha kilépünk az EUból. De még akkor sem igazán, mert az emberek elég nünükék ugyan, de ennyire nem (remélem. Azért el kéne innen húzni hamar.). Néhány ember szívhat emiatt, de a többségnek meglesznek az alapvető lehetőségei. Olyan magyar szinten, de meglesznek. A százötven évvel ezelőtti helyzethez képest a feminizmus törekvései annyival előrébb járnak hogy onnan nézve már bőven elértük a célt, már csak apró simítások vannak hátra. Persze lehet hogy a félig agyonveréshez képest egy pofon semmi, de azért egy pofon még elég szar tud lenni önmagában, sőt, a pofon beígérése is. De.

-magáról a szájtépésről: nevetséges, hogy egyes emberek halálkomolyan úgy gondolják hogy ötmillió magyarnak (vagy szűk négymilliárd embernek) kijelölhetik az önmegvalósításuk legfelsőbb szintjét. És gondolom valami angyal vagy valami megsúgta Ákosnak a Női Princípium mibenlétét, vagy ha nem, hát nem tudom honnan tudja. Mert a nők csípőszélességéből csak a gyerekszülés képessége következik, az összes többi bullshit nem. Az anyaság mint főcél nem, a valakihez tartozás nem. Esetleg abból lehet levezetni hogy a nő fizikailag gyengébb, plusz mivel benne nő a gyerek, kiszolgáltatott a fizikailag erősebb férfiaknak. Mármint az volt, amikor a boldogulás még fizikai erőn múlt, de ez pont annyiban érvényes manapság, amennyiben Ákosunk fő foglalkozása az, hogy gerendákat cipeljen azokon a nőknél szélesebb vállain, amelyek őt erre determinálják. Ha meg véletlenül nem ezzel foglalkozik akkor milyen elven kéri számon másokon az ennek megfelelőket? A színpadokon picsáskodás mennyiben férfias munka? Tinédzser lányok is profin tudják csinálni.

Azt nem értem, hogy ha Ákos egy tévének nyilatkozik és hangosítást használ a koncertjein, meg facebook oldala van (ilyen még 100 éve sem volt, nemhogy 10000, ahova ő visszahivatkozik) akkor ezt így hogyan. Megtartunk egyes számunkra rokonszenves elemeket a múltból, kinevezzük életcélnak meg princípiumnak (másvalakik számára, ofcourse, mi azért ugrálhatunk a színpadon a kemény fizikai meló helyett), de azért arbitrary módon kiválogatva használjuk a jelen vívmányait is?! Jajmár, ez annyira gyerekes. Meg persze arc, az van, csoda hogy nem kell oldalaznia hogy beférjen az ajtón.

persze megaszondani joga van, kb bármit, meg mindenki másnak is (megtörtént), meg hülyének lenni is lehet.

Én például a Természetből szeretném most levezetni Ákos feladatát és az ő Ákosi Principiumát (csak rá vonatkoztatva, mert csak): a Jóisten segglyukat adott neki, ennél fogva szerintem az ő legmagasabb szintű önmegvalósítása az kellene legyen hogy a slózin ül és szarik. Ehhez persze input is kell, szóval a maradék idejében a száját szíveskedjen arra használni hogy eszik vele. Nem pedig beszél, pláne nem énekel.

Saját álláspont pedig:

-a nők nem valami hülye, kívülről beléjük sulykolt versenyszellemből akarnak ugyanannyit keresni mint a férfiak. Ez itt nem verseny, akármit dumál Ákos úr. A versenyeken különben is nyerni szokás akarni, nem egyenlőséget elérni. Azaz itt nem verseny folyik. Egyszerűen az van hogy van egy X nő aki melózik valamit, ránéz egy Y férfira aki ugyanazt melózza csak több pénzért, és ez zavarja. Vagy lehet olyat is, hogy a zsírosabban fizető állások mitadisten valahogy férfiaknak vannak fenntartva, pedig nem hiszem hogy a nők főleg háziorvosnak/ápolónak jók, a férfiak meg főleg nőgyógyásznak, szóval valami nem klappol. (jobb példát most nem tudtam kitalálni). Meg lehet ezt még ragozni, de ez így sehonnan nézve nem verseny.

-Az, hogy kinek mi az önmegvalósítás (Egyetlen, Legfőbb és Igazi) módja, az egy k.va bonyolult dolog. Lehet hogy ilyen nem is létezik, vagy több ilyen létezik, esetleg egy időben, vagy több egyenrangúból választhat az ember ha épp olyanja van, és az egész főleg arra jó, hogy az emberek ezzel motiválják magukat. A motiváció meg egy fontos dolog. De bejátszanak itt képességek, hajlamok, boldogságérzet meg hasonlók is.  Meg persze az is lehet hogy létezik olyan, hogy az Önmegvalósítás Legmagasabb Szintje, fene tudja. Én még nem találkoztam vele. Van egy halvány képem arról hogy számomra ez mi lenne, de tényleg elég halvány. És ha még ez is halvány akkor hogyan jönnék én ahhoz hogy ilyeneket jelöljek ki az összes ismerősöm számára?! Megfőlegpláne hogyha nem is ismerem őket. Ráadásul úgy, hogy egy kaptafára kezelem a puncisokat és egy kaptafára a p@csösöket (nyilván mindenkinek feltűnt már, hogy az emberek csak ebben különböznek igazán, minden más különbség csak felszíni apróság... ezért szenvednek annyian a párkereséssel, vagy akár azzal, hogy megfelelő munkaerőt találjanak egy feladatra). Elképesztő.

Ugyanez a princípiumokra is: ahhoz pofa kell hogy valaki kijelentse úgy érzésre (tényleg, halálkomolyan érzésre jelentette ki... én meg úgy érzem hogy viszket a könyököm, biztos ez is jelent valamit) hogy van ilyen, az ilyen meghatározza az életed értelmét, ráadásul pont kettő létezik belőle, egy embernek egyszerre csak egy lehet, és az dönti el hogy a kettőből melyiket kapod, hogy puncid van vagy farkad. Kicsit sok állítás így egymás után, tán bizonyítani kellene őket. Ha nem kell, akkor én meg ragaszkodom az Ákossal kapcsolatos, Természetből levezetett érzésemhez, van annyira igaz mint az övé. Esetleg meg kellene szavaztatni...

A közjó, az legalább annyira bonyolult. Ha hirtelen megjelenne egymillió gyerek, hogy helyrehozza a népességfogyást, azzal messze nem biztos hogy akárki jól járna, és a jól járást most nem csak az egyének szempontjából nézem, vagy fenntarthatósági szempontból, hanem a legtöbb, számomra idegen szempontból is.

Szóval ezt is óvatosabban kellene kezelni.

Még mindig nem értem ennek a vitának a miértjeit. A hogyanok miértjeit.. Elvétve látni csak olyan válaszokat, amelyek legalább nagyjából az eredeti felvetésekre válaszolnak. Vagy egymásra. Mindenki más pofozza a maga szalmabábját. Nem tudom lenne-e értelme vitakultúrát tanulni suliban, de szerintem több, mint a tesióráknak (ehhez persze nem árt szövegértés-tudás, bonyi). Mondjuk szétcsaphatnánk a tesiket informatikára, nyelvtanulásra és a vitakultúrához hasonló alapvető dolgokra. Esetleg az egészet felépíthetnénk újra nulláról, csak ezúttal odafigyelve és gondolkodva, meg sok-sok tárgyalással. Az én javaslatom mindenesetre már kezd körvonalazódni. 

...Az hogy erre a bejegyzésre rászántam két órát az most időpazarlás volt vagy nem? A cuccot letisztázni, a helyesírási és stilisztikai hibákat kijavítani, az már tuti az lenne :)

Furcsa, hogy az egyetemmel való foglalkozás mennyire kiirt mindent, ami agyaskodás más témán. Legalábbis nálam. Még akkor is, ha nem csinálom igazán intenzíven a tanulást.

Szóval az egész  arról jutott eszembe, hogy az utóbbi napokban a kaméleonom* nem akar átmászni az ágról az ujjamra, pedig nekem valamiért jó, ha azon sétálgat. Valószínűleg azért, mert mostanág sok stressz érte ha átmászott a kezemre, terráriumot alakítottam őt meg addig ide-oda pakolgattam, ergo elkönyvelte magában hogy ilyesmihez asszisztálni nem jó dolog.

Szóval ő istennek sem akart a kezemre mászni, én meg kijelentettem, így leegyszerűsítve, hogy a kaméleonom "nem szeret" engem. Csalódott voltam. Ahogy ezt kijelentettem, szöget ütött a fejembe, hogy ha szó szerint értelmezem a saját kijelentésemet akkor azonnal felmerül a kérdés, hogy egy kaméleon voltaképpen képes lehet ilyesmire.. a következő agyaskodás ezt követően fogalmazódott meg bennem, érdekesebb, mint a matektanulás :)

Szóval, mi alapján lehetne ezt megállapítani?

Először is, definiálni kell a szeretést. Tényleg muszáj legalább nagyjából körbeírni, ez az emberek egyik kedvenc gumifogalma... nos, amit én értek alatta az nyilván nem az önzetlen, krisztusi szeretés. Ez gyakorlatban nem létezik, de még abban sem vagyok biztos, hogy elméletben van értelme a fogalomnak. Egyebek: szeretés, mint lehetséges szociális viszonyok egyike, vagy szeretés, mint érzelem. A kettő persze összefügg. Nekem bármelyik jó.

A kaméleon egy hüllő, én meg mintha azt olvastam volna mindenfelé, hogy az az agyterület, ami nálunk az érzelmekért felelős, más emlősökben is a milyenkkel  összevethető mértékben fejlett, illetve madarakban valamennyire szintén, viszont a többi gerincesben nem. Ettől még egy csomó késztetésük megvan, ami nekünk, de nem "érzelmesek". Ez alapján valószínűsíthető, hogy az én jószágom szintén nem az.

Ez a dolog egyszerűbb része, de csak azért, mert a hüllők közeli rokonaink, az agyunk összevethető az övékkel, meg lehet keresni az azonos funkciójú részeket. Ez mindjárt nem olyan könyű, ha a létforma nem elég közeli rokonunk és külön úton alakult ki fejlett idegrendszerünk. A polipok fejlett agya pl teljesen másmilyen mint a milyenk, párhuzamosan alakult ki. Számomra egy nagyon érdekes kérdés, hogy így hogyan lehet megállapítani, hogy léteznek-e a milyenkhez hasonló funkciói, és ha igen, mik azok. Ehhez gondolom modellezni kellene a mi agyunk működését valamilyen absztrakt szinten, amiben már nem szerepelnek különböző agyterületek nevei, valamilyen módon megállapítani, hogy miben különbözik egy érzelem mondjuk egy érzelemmentes gondolattól szerkezetileg (és persze előtte definiálni a fogalmakat... ez a bejegyzés is tele van definiálatlan fogalmakkal, nyilvánvalónak nevezett, nem levezetett következtetésekkel, brrr...), aztán hasonlót elvégezni mondjuk a polipok agyával és összevetni. Nem tudom, ezzel hol járnak a kutatók, én soha nem hallottam hasonó kutatásról.

Gondolom azért nem, mert nem érdekel túl sok embert. Engem morális szempontból érdekelne, szeretnék egy nagyjából koherens rendszert kialakítani magamban, és nekem nam az a szempontom, hogy emberi DNS = ember = magasabb rendű lény amire vonatkoznak erkölcsi szabályok, minden másra meg nem, vagy max az, hogy ne kínozzuk őket. Feleslegesen. Vagy legalábbis ne sokat. Szóval ez az, ami nem. Hanem azt szeretném, hogy a számomra fontos szempontokból x, y vagy z kategóriákba sorolt lényekkel a besorolásuknak megfelelő, egységes módon gondolkozzak, ehhez viszont kellene kategóriák.

Szóval ezzel vagy foglalkoztak már, vagy nem, az viszont tuti hogy adat nem áll rendelkezésre. Van viszont még egy megállapítási módszer, a funkció szerinti vizsgálat (utálom, amikor szarul fejezem ki magam). Persze ez is csak az én intuitív elképzelésem. E szerint pl az embereknek elég bonyolult szociális életük van, illetve egyszerűsítésképpen volt, mondjuk tízezer éve, az az, ami huzalozva van beléjük. Az érzelmi életük az arra van, hogy ezt a szociális életet működtesse. Sok mindenben függtek egymástól, szükség volt az együttműködésre, ennek elősegítésére az egymás iránti érzelmek hasznosak voltak, azaz evolúciósan előnyösek, azaz létrejöttek, aztán megmaradtak. Szoros kötődések egymáshoz, pl. Azaz szeretés. Az emberek a múltjukban tudtommal elég sokáig növényevők voltak, ami kevesebb együttműködést igényelt mint a vadászat, ez látszik is azon, hogy bár társas lények vagyunk, kevésbé, mint pl a farkasok. Nekem ebből némi intuitív ugrással az is következik, hogy a farkasoknak erősebb (ha nem is összetettebb) az érzelmi életük.

Ami viszont biztos: ha nincs mire használni, akkor tuti nem alakul ki. A szeretés egy szociális jellegű fogalom, ha szeretek, személyt szeretek, fajtársat. A bablevest máshogy szeretem. A kaméleonok nem társas lények,  a fajtársak náluk elkergetendő riválisok, akik ugyanazt a kaját próbálják megenni, akármilyen neműek. Illetve nagyon ritkán reprodukciós partnerek. Tojásokat raknak amik önállóan kelnek ki, utódgondozás nincs, azaz nincs szülő-gyerek kapcsolat sem.

Amikor a kutyám szeret engem, azt úgy teszi, mint ahogy a farkasok egy kiemelt státusú fajtársat szeretnek. Náluk az ember lépett a fajtárs helyére. Talán ennél is több, nem tudom, végülis a kutyáknak volt elég idejük evolválódni, de az biztos hogy ebből alakult ki. Az emberek is úgy szeretik az állataikat, ahogy egy másik embert szeretnének, ez vezet is némi misuse-hoz, egy kutya hasonlíthat egy kisgyerekre, de azért vannak bizonyos difik. Ha a kami szeretne engem, azt úgy tenné, mint ahogy egy fajtársát szeretné. És ez az, ami neki egyszerűen nem szerepel a fícsörei között. Nincs szociális élete, nem van, kész.

Ergo: a kaméleonom soha nem fog "szeretni" engem, akár igényelném, akár nem. Amit elérhetek az maximum az, hogy hasznos ojjektumnak tekintsen, amihez érdemes közeledni, pl mert folyton kaja potyog ki belőle.

*sisakos kaméleon, pár hete van meg, kb két hónapos, bő 5 cm testhosszal és sacc 1 g súllyal, k.hosszú nyelve van és külön forgatható szemei, mint minden kaminak, nagyon tetszik :)

Mostanság összeállt bennem egy kis ötletkupac, egy csomó társadalmi jellegű probléma megoldására. A problémák közös nevezője az "olcsó lakhatás" témakör. Egyik oldalról, a lényegesebbikről a csövesprobléma (oké, hajléktalan, úgy polkorrekt), a másikról pedig az önállósodás, kispénzű fiataloknak, illetve az önállóság szegényeknek.

A dolog lényege az lenne, hogy lehetséges-e hiperolcsó, elfogadható minőségű, önálló lakhatást biztosítani embereknek. A körülmények tényleg legyenek minimális szinten, de ami van az legyen rendesen, és legyen hozzá tényleges önállóság.

Amit ezzel kapcsolatban hallottam mint teljesen laikus, és csak fél füllel: a hajléktalanszállások problémái a lopás, a szigorú feltételek (pl csak józanon lehet ott lenni), és nem hallottam ugyan direktben, de szerintem a sok ember együttlakása is gond lehet. Meg az is zavarhatja az ember önbecsülését, hogy könyöradomány. Persze ha muszáj muszáj, de vajon tényleg muszáj?

Az én saját problémám mag az volt, egy időben, hogy nem nagyon volt munkám, illetve ami mégis akadt az is minimálbéres, és emellé nem jöttem ki jól emberekkel, nem volt sok barátom. Végül egy havernál húztam meg magam, nagyon olcsón, de egymillió szabály vett körül, hogy mikor szabad kelni és feküdni (nagy felháborodás, ha hétvégén 9kor nem vagyok még ébren), mit lehet mondani és nem mondani, mikor lehet mosni (csak szombaton, a halál se tudja miért, és az is kötött hogy hogyan, oka nincs). Meg persze nem volt saját szobám, privát terem.

Azaz cél: egy saját minimálkecó léte, ami nagyon olcsó, és elegendő ahhoz, hogy az ember

-ne fagyjon meg télen

-ne pusztuljon le fizikailag, azaz ne legyen az, hogy nem talál munkát, mert a híd alatt alszik és úgy is néz ki

-lehetőség arra, hogy az embernek ne kelljen magával vinnie az értékeit, ha nem akarja hogy ellopják őket. Lehetőség értékfelhalmozásra, pl alapbútor, ruha, alap műszaki cikkek, esetleg könyv, olcsó számítógép.

-magánélet

Ennyi. Ebből sütöttem ki a következőt:

Számoljuk. Egy olcsóbb 50nmes lakás bérleti  díja kb 50 rugó, a rezsi kb ugyanannyi. Nagyságrendileg elég megmondani. Ez nm-enként havi 2000, heti 500 Ft költség a bérlőnek és ezen már valamennyi haszna is van a tulajnak.

Építsünk egy házat. Osszuk fel sok helységre, amelyek egy szűk folyosóra nyílnak.  A szobák mérete terjedjen 3nm-től mondjuk 15-20 nmig. Adjuk ki őket bérbe, pl hetibérért, mert ahhoz nem kell egyszerre sok pénzt birtokolni, azaz beosztani a pénzt, vagy félretenni. A szobák hetibére legyen mondjuk 700 Ft/nm, úgy, hogy ebben már benne van minden.

Egy szobában legyen a következő: 

-csupasz falak, lemosható, nem éghető festéssel

-egy db konnektor

-egy db atomálló foglalat egy égőnek, esetleg egy alap, atomálló lámpa, minimális fényerővel

-egy db lefolyó, ami felé kissé lejt a szoba padlója

-wifi

-garantált minimum 15 fok.

-jól zárható ajtó.

Ablak nem garantált, az ilyen szobákért plusz kicsi összeget kell fizetni, fő a hatékonyság.

Esetleg lehetne még játszani a "fűtött luk" kategóriás helységekkel, pl 2 nm, a szokásos belmagasság fele, 350 Ft/nm heti áron. Amolyan kapszulahotel-stílusban, mint William Gibson könyveiben. Utcánalvás helyett pont jó.

Ezen kívül a folyosón legyen közcsap iható vízzel, 10 szobánként egy db, zárható budi, ugyanennyi zuhanyzó, még inkább zárható. Minden megcsinálva hülyebiztosra, ellopható vagy eltörhető alkatrészek nélkül. Zuhany pl gombnyomós, hogy ne lehessen pazarolni a vizet (egyszer használtam olyat, utálatos, de működik). Lehet esetleg pénzbedobós mosógép, vagy a zuhanyzókhoz hasonló rendszerű, valami atomálló darab persze. Ez csak azért, mert Magyarországon nem  divat a mosatás, mint pl amcsiban.

Ezen kívül legyen egy portás plusz biztonsági kamerarendszer a folyosón. A házba a belépéshez igazolványt kelljen mutatni/leadni (azaz nem lakó is jöhet, de feltételekkel, a biztonság miatt), verekedésért a portás automatán kihívja a rendőrséget, a kamera alapján bizonyítani is lehet a dolgokat, a rendbontó lakókat kirúgással szankcionálják.

Egyelőre kb ennyi jut eszembe. Én biztosan nagyon hálás lettem volna egy ilyenért anno. 3 nm-en már elfér egy matrac, ágynemű, mellette egy darab polcosszekrény a cuccaimmal, mindez havi 8-9 rugóért, úgy, hogy közben akár hetekig ne szóljak senkihez. Még csak nem is feltétlenül vészmegoldásnak, mert nekem nem elsődleges, hogy olyan helyen lakjak ami társadalmilag elfogadott, előbb lenne számítógépem, mint bérelt, társadalmilag elfogadott szintű garzonom. Úgyis csak barátokat hívok meg, azok meg vagy szeretik vagy nem jönnek. Szerintem magamtól évekig jól ellennék egy ilyenben, vagy nagy gazdagság esetén átköltöznék egy 8 nmesbe, igazi ablakkal.

De ha hajléktalan lennék akkor is beköltöznék, legalább télre, mert ennyit általában alkalmi munkából vagy kéregetésből is össze lehet szedni. Főleg, ha előre akarok jutni az életemmel, mert akkor nem mindegy, hogy hogy élek most. Akkor is beköltöznék, ha egy minimálbérért dolgozó nő lennék, egy gyerekkel, aki miatt nem tudja otthagyni a szemét férjét, mert nincs annyi pénze és nincs barát, szülő, aki befogadja.

Ha pénzem lenne (és állambácsi nem tenne keresztbe hülye törvényekkel), megépítenék egy ilyet, és még tűrhető hasznom is lenne belőle, ha nagyban játszanék. Ha pedig én lennék állambácsi, még támogatnék is néhány ilyen projektet, mert a végeredmény mindenkinek jó. Szerintem.

Ez a blog egy másik folytatásaként jött létre. Új nick, új élet, ugyebár... Az előzővel ellentétben ez egy olyan blog, amelynél nem lesz titok a nickhez tartozó személy sem. Azért a kedvenc bejegyzéseimet idemásoltam a régiből, kár lenne értük... gondolkodtam, hogy visszadátumozzam-e, végül megtettem, az itteni dátumok tehát azonosak a megírásuk dátumával.

Előbb-utóbb pedig eszembe fog jutni valami új is...

Basszus, csak szerintem alapműveltség, hogy a gravitáció az nem csak a Földön van, illetve hogy az egy olyan izé ami a tömegtől függ?

Beszélgettem valakivel, és hogy, hogy nem, szóba került a tudomány és a műveltség, mint téma. Vitába keveredtünk bizonyos fajta oktatás szükségességéről, amiből valahogy az jött ki, hogy megpróbáltam elmondani, hogy ha bizonyos alapok nincsenek meg, abból ez jön ki: http://vimeo.com/11690875

Röviden: a jövő értelmiségiének, a mai egyetemistáknak a többsége úgy gondolja hogy a Holdon nincs gravitáció, ezért ha elenged ott egy tollat, az nem esik le hanem lebegve marad, esetleg elszáll a "mikrokozmoszba". Olyan is volt, aki ezt nem a gravitáció, hanem a légkör hiányával indokolta.

 Szóval illusztráltam volna a mondandómat, gondoltam majd jól összenevetünk hogy hát ezek a mai fiatalok, de az utolsó pillanatban óvatosabbra vettem a figurát és először neki tettem fel a kérdést. Nos, a toll szerinte is lebegve marad... majd az én benyögésemre közölte, hogy nem, ez egyáltalán nem alapműveltség, maximum egyetemi szinten, természettudományos képzésen. Ő maga a gravitációról azt tudja, hogy az az a dolog ami a Földön lefelé húzza a dolgokat, hogy máshol mi van, van-e ilyesmi azt nem tudja. Nem, egyáltalán nem általános iskolás cucc és nem és középiskolai. (Biztos én emlékszem rosszul.)

Attól most eltekintek, hogy az ember alapból használhatná azt a csöpp agyát is, és mondjuk felidézhetné azt a mindenki által ismert videót, amikor az első ember a Holdon kiszáll, LELÉP a Holdra, majd könnyed léptekkel megy pár métert. Nem pedig lebegve kapaszkodik egy sziklába hogy ne repüljön el.(és hogy a Hold miért marad egyben ahelyett hogy molekulánként szétszállna a hőmozgás miatt<illetve már ásványok vannak benne amik maguktól egybemaradnak, de a gravitáció nélkül ezek nem jöttek volna létre>, ráadásul pont golyesz alakban, satöbbi de ez már bonyi, elhiszem)

Szóval oké, jó kifogás hogy ez kemény kérdés, kitalálná ő de ehhez sokat kellene gondolkodnia és én nem adtam időt. Tényleg nem. Ez viszont azt jelenti hogy eddig eszébe sem jutott a dolog....

Szerinte a dolgok relatívak és a társadalmi megegyezés dönti el hogy mi is az alapműveltség, és a társadalom erre azt mondja hogy ez nem az. Én ezen a ponton eléggé megijedtem. Tényleg ezt mondja?!

Valamint kérdése, hogy miért pont ez lenne alapműveltség. Miért nem az hogy a bigyó könyvet ki írta és mikor?

Basszus tényleg magyarázni kell hogy miért alapabb egy olyan dolog ismerete aminek nemlétében az egész általunk tapasztalt világegyetem helyett valami egész más lenne? Például nem lenne emberiség sem. Egy ilyen mechanizmusról semmit nem tudni azért durva. A bigyó könyv ehhez képest nem oszt és nem szoroz, akármilyen korszakalkotó is...

Egyébként ő egy komoly humán műveltséggel rendelkező, értelmes, diplomás ember.

Gondolkodom mostanában ezen a házasság dolgon (aktuális a téma). Miért tartják fontosnak vagy nem fontosnak az emberek, illetve miért, mi az amit valóban ad ha leszámítjuk az emberi szubjektivitást, ilyenek. A végeredmény a következő:

A házasság legfőbb tulajdonsága szerintem praktikusan az, hogy nehéz felbontani. Időbe és macerába kerül. Mivel a házasoknak egyrészt a társadalom szemében, másrészt tisztán jogilag is mindenféle kötelezettségei vannak egymás iránt, ez a felbontás kívánatossá válik ha függetlenek akarnak lenni egymástól. Minél fogva a házasságban élő párok statisztikailag valamivel felelősségteljesebbek és valamivel elkötelezettebbek egymás iránt, mivel olyasmit vállalnak amiből nem lehet csak úgy kihátrálni.

Nem tudom hogy ez statisztikailag bizonyított-e, de gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy a korreláció létezik. Állítólag az ténylegesen mért adat, hogy házasságban a nők könnyebben esnek teherbe. Azaz ők mindenképpen érzékelik a biztonságot, szóval lehet benne valami.

 Valószínűleg ezt érzékelik a biztosítók és a bankok is. Nem vagyok járatos a kérdésben, de könnyen elképzelhetőnek tartom hogy az ilyen pénzügyi szervezetek a házasokat megbízhatóbbnak tartják ezért bizonyos dolgokban kevesebbet kell fizetniük, mint kockázati extra költség. Ez gyakorlatban is lehetségesnek tűnik: lehet, hogy megbízhatatlan emberek is ugyanannyi házasságot kötnek mint mások, ugyanakkor az ha valakinek stabil a kapcsolata az azt is jelenti hogy nagyobb az esély rá hogy a párjával kihúzzák egymást a szarból vész esetén, azaz gyakorlatban megbízhatóbbá válnak. A pénzügyi szervezetek nem hülyék.

Emellett itt van még hogy bármilyen hivatalos helyzetben a házastárs a legközelebbi hozzátartozó, nem az anyuka vagy a tesó, öröklés egymás után, stb. Rengeteg előny.

Azaz a házasságnak nem kimondottan csak spirituális, érzelmi jelentősége van, illetve ami ilyen jelentősége van az a fentebbi dolgokból következik, abból alakult ki. Azt jelenti, hogy aki házasságot köt az feléget maga mögött egyfajta hidat, vagy legalábbis telerakja akadályokkal azt. Megnehezíti a saját dolgát. Gesztus is és gyakorlati biztonságot is ad.

Lehet mondani, hogy ez, mint biztosíték nem szükséges ha két ember tényleg bízik egymásban, és ez így is van. Ugyanakkor ha valaki élesen tiltakozik a házasság ellen, akár egy pár mindkét tagja, az számomra felveti a gondolatot hogy mennyire tervezik az illetők hogy vész esetén kihátrálnak a kapcsolatból. Mennyire látnak előre, akár tudat alatt, olyan nehézségeket amelyek miatt meg fog szűnni a kapcsolat? Ez persze csak egy lehetőség, lehet hogy az illetőknek tényleg averziói vannak a társadalmi konvenciókkal szemben, de a lehetőség tényleg fennáll.

Lehet azt is mondani, hogy ha házasságot akar kötni a másik és zavarja a visszautasítás (elvi visszautasítás, "minek, az csak egy papír" jelleggel, nem a személy visszautasítása), akkor az nem bízik a másikban, és tessék bízni... Ugyanakkor, az aki tiltakozik az ilyen bizalmatlanság ellen az figyelmen kívül hagyja a házasság tényleges társadalmi, gazdasági előnyeit. Joggal merül fel a kérdés az ajánlattevő, visszautasított félben, hogy a párja vajon miért utasít vissza ilyen előnyöket(vagy miért nem ajánlotta fel ő maga). Nem-e azért, mert nem biztos a közös jövőben? És ilyen bizonytalanság esetén milyen elven várhatja el a másiktól hogy az azért bízzon meg benne?

Szerintem ez van az elvek, szép mesék mögött, miszerint hogy például a házasság a kapcsolat kiteljesedése, satöbbi. Ezt máshol még nem láttam megfogalmazva, azért írtam le.

Pont ezen az elven nem látom értelmét a melegházasság visszautasításának. Vannak olyan érvek, hogy a házasság az egyházi esküvőből származik és ezért nem, hiszen az nem enged ilyet. Ezzel az a probléma hogy nem véletlenül vált ketté az egyházi és polgári házasság, ha szétvált, nem kell összekutyulni megint. A melegek majd nem kötnek egyházi házasságot, a kapcsolatuk így sem úgy sem lesz elismerve Isten előtt, azaz a papoknak és lelkészeknek nincs okuk pattogni. Valamiért mégis van egy olyan hobbijuk hogy a saját elveik, szabályaik nevében beleugatnak más emberek életébe, akik az egyháznak nem tagjai. Ez a viselkedés nekem nagyon nem tetszik, de ez nem tartozik ide...

Itt van az az érv is, hogy a házasság azért van hogy gyerekeket neveljenek fel benne. Ezért a melegek ne.

Ez viszont egy az egyben zöldség. A gyereknek tényleg jó a biztonság, a biztonságot pedig növeli a házasság, ez tiszta. De egyrészt: a melegeknek is lehet gyereke, a leszbikus nőknek például nem nehéz csináltatni egyet, de férfiak is megoldhatják csak macerásabb. Tudtommal olyan kritérium nem létezik jogilag hogy a házasságban csak mindkét fél vér szerinti gyerekét ér felnevelni, különben nem lenne engedélyezve sem a házasságon kívüli szex, sem a válás. Emellett van egy csomó heteró pár akinek effektíve soha nem lesz gyereke. Vagy azért mert nem akar, vagy azért mert nem tud csinálni, és olyan szabály sincs hogy meddő, túl idős, vagy gyereket nem akaró pároknak tilos a házasságkötés.

Ha tényleg ez lenne a házasság célja akkor lenne ilyen jogszabály. De nincs. Innentől az egész szöveg a fantázia szüleménye, szubjekció tálalása objektív tényként, aki amit akar. A szubjekció egy teljesen jó dolog, de nem olyasmi, ami alapján mások életéről törvényt kellene hozni.

Innentől kezdve viszont nem értem, hogy miért nem lehet nekik házasodniuk. Van két ember, aki szereti egymást és felelősséget akar vállalni egymásért, hivatalosan is. Egy olyan társadalomban ahol azon sírnak az emberek hogy nincs szeretet meg összetartás meg felelősség egymásért, enyhén szólva nem épeszű dolog visszautasítani két olyan ember próbálkozását akik ezt szeretnék csinálni...

Meg amúgy is: nem árt senkinek, egy csomó embernek viszont használ (ne mondja senki hogy ahhoz képest ami pozitívat egy házasságkötés okoz két emberben, a finnyázók negatív érzései nyomnak bármit a latban, nem beszélve a gyakorlati előnyökről. És nem, még az örökbefogadott gyereknek sem árt. Nem lesz sem buzi, sem lelki károsult a buzi fajta szexuális élettől, normális/átlagos szülő sem a hetero, sem a homo szexuális életét nem mutogatja a gyerek előtt. Egyetlen hátrány hogy esetleg a gyereket szivathatják iskolában, oviban a szülei miatt, de ez szerintem nem érv, illetve elsikkad a pozitívumokhoz képest. Összesítve így is rengeteg előnye van a lelencben való felnövéshez képest, és ne mondja senki hogy akit melegek nem fogadnak örökbe azt heteró családok fognak tutira örökbe fogadni, mert ez nem igaz).

Szóval részemről erről ennyit.

Van egy másik része is a dolognak: én a magam részéről hiányolom a házasságkötés súlyát, konkrétan a magam esetében. Kevés a kötelezettség és a jog egymás irányában, túl könnyű felbontani, túl könnyű kiszállni. Megértem persze azokat is akik szeretnének elköteleződni, de azért nem annyira hogy mindent bukjanak ha mégsem jön össze, nekik jó ez a mai állapot.

Nekem viszont nem. Ezért lenne jó valami más: legyen sokféle házasságra lehetőség! Egyrészt a legenyhébb formája lehetne a hivatalos élettársi kapcsolat, mindenféle nemű pároknak. Kevesebb kötelezettséggel ugyanakkor kevesebb lehetőséggel. Házasság light. Aztán legyen a mai házasság, hiszen az sokaknak kézreáll, valószínűleg ez lenne messze a legnépszerűbb mind közül. És legyen még egy, egy olyan amit én is szívesen kötnék: a nehezített változat. Olyasmit tudnék benne elképzelni, hogy egyrészt, nehezített válás. Több év várakozási idő. Aztán, kötelezően közös vagyon, mindenre kiterjedően. Egyik a másik bankszámlájához hozzáfér, ingatlan és ingó vagyon feleződik, senkit nem érdekel hogy mi kié volt előtte. Házassági szerződés nincs. Legyen automatikus egymás képviselete: egyik a másik nevében nyilatkozhat, aláírhat, pont úgy mintha az az illető tényleg ott lenne. Bizalmi játék, persze, nagyot lehet szívni vele... és? Felnőttlét, felelősségvállalás a cselekedeteinkért, csak az kössön ilyet aki tényleg akarja. Biztosításként, hogy hülyék ne ugorjanak bele, az ilyen házasságkötés előtt legyen a szokásos egy hónap várakozási idő helyett mondjuk egy év, vagy akár kettő. Ha ezalatt nem gondolják meg magukat a felek akkor valószínűleg komolyan gondolják.

Én nagyon szívesen belemennék egy ilyenbe, természetesen a mostani férjemmel, és ő is így gondolja. Praktikusan igen sok előnnyel járna, például intézhetnénk ügyeket egymás helyett és ez lecsökkentené a szükséges ráfordított összes időt. Emellett csiklandoz is kissé: végre nem kellene cigánykerekeket hányva bizonyítgatni másoknak, hogy tényleg összetartozunk (tökmindegy persze, úgy sem hiszik el). Szimbolikus a dolog, a házasság szentségét ültetné át gyakorlatba, mert mondhat mindenki amit akar, az ilyesmi ateistáknál is létezhet.

Anno csináltam egy szavazót, az emberek kitöltötték, ez lett az eredménye:

Ezt gondolják az emberek, legalábbis akik engem olvastak. A blog jellegéből adódóan esélyesen értelmes emberek, az elemzőbb fajta gondolkodásúak közül. És mégis..

Erősen vezet a "szinte semmi" álláspont, 16:11 a 15% alatti illetve feletti tippek aránya. Valamilyen oknál fogva egészen sokan szavaztak a 91-100% esélyre is, ezen meglepődtem, nem gondoltam volna hogy ennyien fognak...

A helyes megfejtést 27 emberből egyvalaki találta el. A megfejtés: 73%. 

 Én magam ha tippelnem kellett volna, előzetes ismeret nélkül őszintén szólva szintén a legnépszerűbb válaszra szavaztam volna. Pont ezért nem hiszek az olyan embereknek, akik az én valószínűségérzetemre támaszkova próbálják velem elhitetni, hogy ez vagy az csak csoda lehet, vagy legalábbis a sors akarata, vagy hasonlók, merthogy annyira valószínűtlenül egyezik. Mert tudom, hogy az agyam megbízhatatlanul ítél ilyen kérdésekben, a fantáziám véges, nem éri fel a világot. És ha én ilyen vagyok, más sem különb.  Innentől bukik meg nálam nagyon súlyosan a "el nem tudom képzelni ez hogy lenne lehetséges máshogy mint...  < >"(üresen hagyva a vége, tetszőlegesen behelyettesíthető isteni beavatkozás, Sors, Végzet, Sátán, varázslat, ami kell).

A szavazó ötletét ebből a cikkből merítettem, eredetije itt. Nekem nagy kedvencem, remélem másnak is tetszik majd.

SZKEPTIKUS LAPOK

Koincidenciák és egyéb kis valószínûségû események LACZKOVICH MIKLÓS

 

A koincidencia szó események olyan véletlen egybeesését jelenti, amelyet váratlannak vagy meglepônek érzünk. A szót legpontosabban a Webster's New World Dictionary szótár definiálja; eszerint a koincidencia "események, gondolatok stb. olyan figyelemre méltó, véletlen egybeesése, amely tévesen ok-okozati összefüggést sugall." Valóban, szélsôséges esetekben a koincidencia azt a misztikus érzést kelti, hogy a világban titokzatos és rejtett erôk hatnak, amelyek egyik csodálatos megnyilvánulása éppen a megfigyelt esemény.

Az, hogy koincidenciák vannak, mindannyiunk közös tapasztalata. Egyesek gyûjtik és feljegyzik a koincidenciákat. Ilyen volt J. E. Littlewood, századunk elsô felének nagy angol matematikusa is, aki "A Mathematician's Miscellany" (Egy matematikus feljegyzései) címû könyvében1 azt írja: "Néha megkérdezem valakitôl, mi volt a legfigyelemreméltóbb koincidencia, amit valaha is tapasztalt, és hogy ez, mint a legfigyelemreméltóbb, tényleg figyelemre méltó-e". Littlewood maga is megemlít néhány ilyen eseményt. Egy hasonló gyûjteményt találhatunk W Weaver: Szerencse kisasszony címû könyvének2 1.3. fejezetében. Ha engem megkérdeznének, én alighanem a következô történetet mesélném el.

Néhány évvel ezelôtt egy Sydneyben élô ismerôsöm testvére, Steve, életében elôször Magyarországra látogatott. A feladatom az volt, hogy Steve-et a Ferihegyi repülôtérrôl a Déli pályaudvarra kísérjem, és ott feltegyem egy Balatonra menô vonatra. A pályaudvarra menet megemlítettem Steve-nek, hogy véletlenül Pesten tartózkodik Szekeres György, az ugyancsak Sydneyben élô magyar matematikus is, akit azonban Steve nem ismert, és még a nevét sem hallotta korábban. (Ezt nem vettem tôle rossz néven, hiszen Sydneynek több mint 3 millió lakosa van, és 5teve nem matematikus.) A Déli pályaudvaron két percre magára hagytam Steve-et, amíg a pénztárban megvettem a vonatjegyét. Amikor azonban visszatértem, Steve már nem volt egyedül: elmerülten beszélgetett Szekeres Györggyel.

Jól emlékszem a misztikus döbbenetre, ami a láttukra elfogott. (A történet magyarázata az, hogy Szekeres éppen átsétált a pályaudvaron [ez volt a legrövidebb út a villamosmegálló és a lakása között], és meglátta Steve-et, aki egy kengurut ábrázoló trikót viselt. Szekeres kíváncsi volt, hogy az ismeretlen tényleg Ausztráliából jött-e, ahogy a trikója suggalta, ezért megszólította, és beszédbe elegyedett vele.)

A történetet több szempontból is tanulságosnak találtam. Elôször is, valahányszor elmeséltem, mindig bosszantott, hogy a hallgatóság reakciója hûvösebb volt az általam elvártnál. Rá kellett jönnöm, hogy egész más dolog egy ilyen történet részesének lenni, mint arról kívülrôl értesülni. Ami velünk történik, az egyszeri, jelentôs és titkos értelmet hordoz, míg ha ugyanaz másokkal történik, ez az érzelmi töltet hiányzik. (A barátaim a történetemet hallgatva ezt gondolhatták: egy ismerôsöm két ausztrál ismerôse véletlenül találkozott Budapesten. Olyan nagy dolog ez?) A szubjektív és objektív nézôpontoknak ezt a különbségét mindig figyelembe kell venni, ha egy koincidenciát meg akarunk ítélni.

Ezért eltûnôdtem: vajon Littlewood figyelemre méltónak találta volna ezt a történetet? Egyáltalán, mi dönti el, hogy egy esemény mennyire "figyelemre méltó"? Nyilván az, hogy mennyire valószínûtlen. Megállapodhatnánk, hogy egy eseményt "különösnek" nevezünk, ha a valószínûsége kb. 1/1000=10–3, "meglepônek", ha a valószínûsége 10–4, "rendkívül meglepônek", ha 10–5, "hihetetlennek", ha 10–6, és "lehetetlennek, csodával határosnak", ha a valószínûsége 10–7. (Annak a valószínûsége, hogy telitalálatunk van az ötös lottón, 1/43949268, kb. 2,2·10–8, ez tehát a fenti megfeleltetésszerint még a csodával határosnál is valószínûtlenebb. Egyébként Weaver a Szerencse kisasszony 13. fejezetében meggyôzôen érvel amellett, hogy nem a valószínûség dönti el, hogy egy eseményt mennyire érzünk meglepônek, hanem a "meglepôségi index", ami azt méri, hogy az adott esemény valószínûsége hogyan aránylik a lehetséges egyéb kimenetelek valószínûségeinek súlyozott átlagához. Ezért a fenti skálában valószínûség helyett tulajdonképpen ezt az indexet kellene használnunk.)

De még ha el is fogadnánk egy ilyen megfelelést (ami természetesen minden alapot nélkülöz), hogyan számítsuk ki a Szekeres-történet valószínûségét? Egyáltalán, mi itt az esemény? Az, hogy Szekeres és Steve találkoztak, pedig nem ismerték egymást? Ez az esemény soha többé nem ismétlôdhet meg (mert már ismerik egymást), ezért nincs értelme a valószínûségérôl beszélni, tehát azt firtatni, hogy várhatóan az esetek hányadrészében fog bekövetkezni. Talán azt mondhatnánk: az esemény az volt, hogy egy A személynek egy általa nem ismert B személyrôl beszéltem, majd egy negyedórán belül A és B véletlenül találkoztak és megismerkedtek. Nyilván nehéz volna ennek a valószínûségét megbecsülni. De egy hasonló, sôt még látványosabb eset analízise megtalálható Luis W. Alvarez (a Nobel-díjas fizikus) egy írásában.

Alvarez leírja, hogy 1965. május 16-án a San Francisco Sunday Chronicle egyik cikkében egy Carleton S. Coon nevû antropológusról olvasott. Errôl eszébe jutott az a Carleton Coon nevû zenész, aki a 30-as években Chicagóban Joe Sandersszel megalakította a Coon-Sanders együttest, amelyet diákkorában gyakran hallott egy zenés szórakozóhelyen. Alvarez megjegyzi, hogy 30 év óta alighanem elôször gondolt Joe Sandersre. Kevesebb, mint 5 perccel késôbb, az újság halálozási rovatában felfedezte Joe Sanders halálhírét.

Alvarez története egy archetípust követ: az ilyen, szenzációsnak számító történetekben az elbeszélônek eszébe jut valaki (esetleg álmodik valakiról), akire már évtizedek óta nem gondolt, majd röviddel ezután értesül az illetô haláláról. A régi, babonás elképzelés (hogy ti. ilyenkor az elhunyt üzen) tudományos korunkban a parapszichológia átfogalmazásában él tovább. Eszerint ilyenkor telepátiáról vagy más, közelebbrôl nem meghatározott psi-jelenségrôl van szó. (Itt a "psi" a "psychic", azaz okkult lelki jelenség rövidítése.)

Alvarez csak annyit jegyez meg, hogy az ilyenfajta történetek népszerûek a parapszichológia irodalmában, és kommentár helyett megkísérli megbecsülni az esemény valószínûségét. Így okoskodik: azon ismerôseinek számát, akikre 30 év során egyszer gondolhat, kb. 3000-re teszi, és felteszi, hogy ezen ismerôsök bármelyikének a halálhírérôl is értesülhet ebben a periódusban. (Alvarez megjegyzi, hogy a 3000-es szám talán túl nagynak tûnik, ezt azonban ellensúlyozza az a feltétel, hogy mindegyikre esak egyszer gondolhatunk 30 év alatt. A valóságban nyilván ennek a sokszorosáról van szó.) Annak a valószínûségét kell kiszámítani, hogy egy adott, 5 percnyi idôintervallumban (amelynek a kezdetét az a pillanat jelöli ki, amikor a 3000 ismerôs valamelyike az eszünkbe jut), értesülünk az illetô haláláról. Annak a valószínûsége, hogy egy adott ismerôsre ugyanabban az 5 perces intervallumban gondolunk, amikor a haláláról is értesülünk, körülbelül annyi, ahány 5 perces intervallum van 30 évben, tehát 1:3153600, kb. 3·10–7. Így annak a valószínûsége, hogy ez a 3000 ismerôs valamelyikével fog velünk megesni, kb. 9000·10–7. Ebbôl következik, hogy annak a valószínûsége, hogy ez az esemény egy adott évben következik be, ennek a 30-ad része, tehát kb. 300·10–7= 3·10–5.

Igen ám, de az Egyesült Államokban kb. 108 felnôtt él. Ha mindegyikükkel 3 valószínûséggel következik be egy esemény egy év alatt, akkor ez azt jelenti, hogy csak az Egyesült Államokban évente kb. 3000 ilyen esemény kell, hogy bekövetkezzen; azaz átlagban naponta 10. Nem csoda, fejezi be írását Alvarez, hogy ilyen tömegû észlelésbôl jó néhány eljut a parapszichológiai folyóiratokba, ahol aztán a psi-jelenségek bizonyítékaként tálalják ôket.

A tanulság az, hogy nagyon sok ember él a Földön, és mindegyikkel nagyon sok esemény történik; szükségszerû tehát, hogy ezek között egészen kis valószínûségû események is bekövetkezzenek. Különös, hogy ez az egyszerû gondolat még tudományosan képzett elmékben sem ötlik fel, amikor kis valószínûségû események bekövetkezésébôl fantasztikus következtetéseket vonnak le.

Martin Gardner Áltudomárcyos hóbortok és téveszmék címû könyvének4 25. fejezete J. B. Rhine-nak, a neves parapszichológusnak az ESP-vel kapcsolatos munkásságát ismerteti. (Az ESP az "extra-sensory perception" azaz "érzékeken kívüli észlelés" rövidítése; ez a kifejezés magában foglalja a telepátiát és a clairvoyance-t, tehát az okkult távolbalátást.) Ebben leírja azt az eljárást, amellyel a parapszichológusok kiválasztják a médiumokat, tehát azokat a személyeket, akiknek telepatikus és egyéb psi-jellegû tulajdonságokat tulajdonítanak.

"Tegyük fel – mondja Gardner –, hogy egy kísérletvezetô megvizsgálja egy osztály 100 tanulóját, hogy meghatározza, kivel végez majd további kísérleteket. A véletlen törvényei alapján körülbelül 50 tanuló az átlag felett és 50 az átlag alatt teljesít. A kísérletezô úgy dönt, hogy az átlag felett teljesítôk a leginkább valószínû médiumok, úgyhogy behívja ôket további vizsgálatokra. A második teszt alulteljesítôit megint elbocsátja, és a magas teszteredményeket felmutatókkal dolgozik tovább. Végül egy személy marad, aki az átlag felett teljesített hat vagy hét egymás utáni alkalommal. Mint egy izolált eset, ez nagyon valószínûtlen, de mint a leírt kiválasztási eljárás eredménye, ilyen kimenetel várható.

"Egy hozzáértô kísérletezô persze nem követ el ilyen durva hibát, de a példa mutatja, hogy a kiválasztás kérdése milyen kényes és bonyolult. Hogy egy jobb példát adjunk, képzeljünk el, hogy száz pszichológiaprofesszor elolvassa Rhine munkáját és elhatározza, hogy ellenôrzi az eredményt. Az az ötven, aki az elsô elôzetes vizsgálatnál nem talál ESR-t, valószínûleg elbátortalanodik és abbahagyja, a többiek viszont felbátorodnak és folytatják. Ebbôl az ötvenbôl néhányan abbahagyják a munkát a második teszt után, míg mások folytatják, mert jó eredményeket kapnak. Végül marad egy kísérletezô, akinek az alanyai hat vagy hét egymás utáni alkalommal jó eredményeket mutattak. Sem a kísérletvezetô, sem a kísérleti személyek nincsenek tudatában a többi kilencvenkilenc kísérletnek és abban az erôs tévhitben élnek, hogy az ESP mûködött közre. Valóban, egy ilyen sorozatnak nagyon kicsi az esélye. De a teljes (és ismeretlenül maradt) összefüggésben nézve, egy ilyen sorozat nagyon is valószínû. (Annak, hogy telitalálatunk legyen a totón, még kisebb az esélye. És egyeseknek mégis telitalálatuk van.)"

Vannak olyan események, amelyek bizonyos számszerû adatok egybeesésekor következnek be; ezek valószínûségének a kiszámítása általában nem okoz gondot. Egy ilyen eseményt említ Faludy György Jegyzetek az esôerdôbôl címû könyvének5 184. oldalán. Faludy megemlíti Arthur Koestler Roots of Coincidence címû könyvét6 és ezt írja róla:

"A könyv egyebek közt arról szól: gyakori, sôt olykor mindennapos, ami statisztika szerint csak a legritkább esetben fordul elô. Az egyik példa Mahler, a zeneszerzô esete. Borús napon a 881-es konflison ment a bécsi operaházba, bundáját a földszinti ruhatárba tette le és a 881-es számot kapta, majd a pénztárnál megvette a 881-es ülést. Amennyiben – állapította meg Koestler – ezer konflis járta akkoriban Bécs utcáit, a ruhatárban ezer számot tartottak készenlétben és az opera földszintjén ezer ülés volt, úgy annak lehetôsége, hogy Mahler háromszor egymás után ugyanazt a számot kapja, 1 volt az 1 000 000 000 ellen. Százezer évenként is csak nagyon ritkán eshetik meg."

A fenti koincidencia megítélésében mindenekelôtt azt kell tisztázni, hogy mi is az az esemény, aminek a valószínûségét ki akarjuk számítani. A Faludy által kiszámolt 10–9 annak a valószínûsége, hogy Mahler egy adott alkalommal háromszor a 881-es számot kapta. De feltéve, hogy háromszor a 472-est kapta, vajon Faludy nem ugyanilyen álmélkodással mesélné el a történetet? Világos, hogy az esemény valójában abból áll, hogy Mahler háromszor egymás után ugyanazt a számot kapta; ennek a valószínûsége pedig nem 10–9, hanem 10–6 (hiszen a három megegyezô szám 1000-féleképpen választható). Továbbá, amennyiben Mahler 10 alkalommal is konflissal ment operába, a valószínûség máris nem 10–6, hanem (körülbelül) 10–5. Végül, ha az esemény nem Mahlerral, hanem Freuddal, Klimttel, vagy a Bécsben élô 10 másik világhíres tudós vagy mûvész bármelyikével esik meg, ugyanúgy elcsodálkoznánk, tehát a keresett valószínûség (legalább) 10–4. A Mahler-anekdotát tehát nevezhetjük meglepônek, de olyan eseménynek, amely "százezer évenként is csak nagyon ritkán eshetik meg", aligha.

Nagyobb baj, hogy ez az anekdota sohasem történt meg, és ha jobban belegondolunk, nem is történhetett. Tudni lehet ugyanis, hogy Mahler diákkorában alig járt operába (mert nem volt pénze), és ha nagy ritkán el is ment egy bemutatóra, akkor a karzaton szorongott, és egész bizonyosan nem fogadott konflist. Miután pedig 1897-ben visszatért Bécsbe mint az operaház karmestere majd igazgatója, nemigen volt szüksége rá, hogy a pénztárban vegye meg a jegyét, a ruhatárról már nem is beszélve.

A történet Koestler könyvében természetesen nem szerepel. A Roots of Coincidence azon fejezete, amelyre Faludy hivatkozik, a Seriality and Synchronicity (Sorozatosság és egyidejûség) címet viseli, és fôként Paul Kammerer Das Gesetz der Serie (A sorozatosság törvénye) címû mûvérôl szól.

Paul Kammerer (1880–1926) osztrák zoológus az egyik utolsó képviselôje volt annak a nézetnek, amely szerint az egyén. szerzett tulajdonságai átörökíthetôk. Az ezt alátámasztó bizonyítékait megcáfolták, a legfontosabb kísérletérôl pedig – amely a dajkabéka bizonyos szerzett tulajdonságáról vélte kimutatni, hogy öröklôdik – kiderült, hogy hamisításon alapszik. Ezt követôen Kammerer öngyilkos lett. (Kammerer életének Koestler egy külön könyvet szentelt The Case of the Midwife Toad [A dajkabéka esete] címmel.)

Kammerer megszállott koincidenciagyûjtô volt; a tapasztalt koincidenciákat gondosan feljegyezte, dokumentálta és osztályozta. Koestler közöl néhányat a Kammerer által gyûjtött koincidenciákból. Ezek egyikében Kammerer sógora 1910. november 4-én koncertre ment, ahol 9. számú helyre szólt a jegye, és a ruhatarjegye is 9-es volt. Másnap ismét koncenrtre ment, amikor is a ruhatárjegyének és a helyének a száma egyaránt 21 volt. (100 helyet feltételezve egy 10–4 valószínûségû, tehát meglepô eseményrôl van szó.) Nyilván ez az eset transzformálódott Faludy György emlékezetében a Mahler-történetté. (Mahler szerepeltetése a történetben talán annak az életrajzi ténynek tulajdonítható, amely szerint Gustav Mahler özvegye egy ideig Kammerer asszisztense volt. Kammerer beleszeretett és viharos körülmények között megkérte a kezét, de kosarat kapott.)

Kammerert nem csupán (sôt elsôsorban nem) a látványos koincidenciák érdekelték, hanem az az általa sorozatosságnak nevezett jelenség, hogy bizonyos minták, motívumok, eseménytípusok gyakran sorozatban, egymást követve jelennek meg. Amint Koestler írja, "Kammerer órákat töltött különbözô parkok padjain ülve, és feljegyezte az elhaladó emberek számát, osztályozva ôket nem, kor, öltözék szerint, vagy hogy van-e náluk csomag vagy esernyô. Ugyanezt tette a külvárosból a laboratóriumába vezetô hosszú utazásai alatt is." Az így kapott adatokat rendszerezte és kiértékelte, a levont következtetéseket pedig a Sorozatosság törvénye címû monográfiában publikálta. Elmélete a következô. Létezik egy természettörvény, "das Gesetz der Serie", amely az azonos vagy hasonló motívumokat tartalmazó eseményeket tömöríti, egymáshoz vonzza, illetve közeli csoportokba rendezi. Ezt a természettörvényt figyelhetjük meg a sorozatosság jelenségében és a koincidenciákban. A törvény független az ok-okozatiságtól(!) és nem abszolút érvényû, inkább csak tendenciaként jelentkezik.

(Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a "sorozatosság törvényének" ez a két ismertetôjegye, nevezetesen az ok-okozatiságtól való függetlenség és a tendenciajelleg az áltudományos elméletek szinte mindegyikének sajátja, az asztrológiától kezdve a telepátiáig és az egyéb psi-jelenségekig. Szinte azt mondhatnánk, hogy a paratudomány nem is egyéb, mint a kauzalitástól független és "tendencia-jellegû" erôk feltételezése.)

Különös módon Kammerer, aki természettudósnak tekintette magát, nem érzett ellentmondást az elmélete és a természettudomány normái között. A "sorozatosság törvényének" elméletét épp olyan tudományosnak és megalapozottnak tekintette, mint rendkívüli gonddal és szakmai tudással megtervezett és kivitelezett állatkísérleteit. (Meg kell jegyezni, hogy – Koestler szerint – Kammerer személyes felelôssége a dajkabéka-kísérletek meghamisításában sosem volt minden kétséget kizáróan bizonyítva.)

A nagy különbség Kammerer elmélete és, mondjuk, az asztrológia között az, hogy a Kammerer által felfedezett jelenség valóban létezik. Csak éppen Kammerer, miközben a véletlen törvényszerûségeit vizsgálta, nem gondolt arra, hogy az illetékes tudományhoz, a valószínûségszámításhoz forduljon magyarázatért. Ha megteszi, sok munkától és tévedéstôl kímélhette volna meg magát.

Képzeljük el Kammerert, amint egy padon ülve feljegyzi az elôtte elhaladók nemét, és azt tapasztalja, hogy a kapott sorozatban meglepôen hosszú, azonos nemûekbôl álló blokkok vannak. Ebbôl (és számtalan hasonló jellegû megfigyelésbôl) arra következtetett, hogy itt a titokzatos "sorozatosság törvénye" mûködik közre, amely a hasonló tulajdonságú dolgokat (az adott esetben az azonos nemû járókelôket) homogén sorozatokba rendezi. Holott, amit tapasztalt, az pusztán az a tény, hogy a véletlen sorozatok túlnyomó részében sokkal hosszabbak a homogén blokkok, mint amit a véletlenrôl alkotott (hibás) szemléletünk alapján elvárnánk. Varga Tamás hatásosan használta fel ezt a jelenséget a valószínûségszámítás iránti érdeklôdés felkeltésére. Erdôs Pál és Révész Pál ezt így mesélik el egy 1973-ban írt dolgozatukban.

"Varga Tamás általános iskolások valószínûségszámítás-oktatását a következô kísérlettel szokta kezdeni:

Az osztályt két részre osztja, az egyik csoportban minden gyereknek egy pénzdarabot kell kétszázszor feldobnia és leírnia egy papírra a dobások eredményeit. A második csoportban a gyerekeknek pénzdobás nélkül kell elôállítaniuk egy 200 hosszúságú »véletlen« fej-írás sorozatot. A kísérlet elvégzése után a gyerekeknek a papírokra egy-egy jelszót kell felírniuk. Így a papirosokat összeszedô tanár nem tudja, melyik papírszelet jött az igazi és melyik az ál-véletlen csoportból. Ennek ellenére kevés hibával képes megállapítani a kapott fej-írás sorozatok eredetét.

A kísérlet általában jó eredménnyel végzôdik, a tanár az eseteknek csak mintegy 10-20 százalékában téved. Mondanunk sem kell, hogy a gyerekeket a sikeres »bûvészmutatvány« nagy lelkesedéssel szokta eltölteni.

Varga Tamás ezen sikeres mutatványa a következô egyszerû észrevételen alapszik. Az a gyerek, aki mesterségesen próbál meg egy véletlen sorozatot gyártani, félni fog túl sok fejet (vagy írást) írni egymás után, úgy gondolja, hogy 3–4 fej után okvetlenül írásnak kell következnie. A pénzdarab »memóriája« nem ilyen jó, egy 200 hosszúságú igazán véletlen fej–írás sorozatban 6–7 hosszúságú tiszta fej blokk is elô szokott fordulni. Ennek alapján Varga Tamás döntési eljárása a következô: azokról a fej–írás sorozatokról mondja, hogy igazi véletlen sorozatok, amelyekben a leghosszabb, csak fejeket tartalmazó blokk hossza 5-nél hosszabb. Ez az eljárás vezet az említett sikeres eredményhez."

A következô egyszerû számolás mutatja, hogy a 200 hosszúságú fej–írás sorozatok jelentôs hányadában kell lennie 6 hosszúságú tiszta fej sorozatnak. Osszuk fel a sorozatot 33 darab 6 hosszúságú blokkra és a maradék két jelre. A blokkok mindegyikében 26 = 64-féle fej–írás sorozat állhat. Ha azonban a sorozatban nincs 6 hosszúságú tiszta fej blokk, akkor a 33 blokk mindegyikének csak 63 lehetséges kitöltése van, és így az ilyen 200 hosszúságú sorozatok száma legfeljebb 6333·2·2, kb. 9,55·1059. Mivel az összes 200 hosszúságú fej–írás sorozatok száma 2200, kb. 1,6·1060, ezért az összes sorozatnak legfeljebb 9,55·1059/1,6·1060 = 0,59-ed része nem tartalmaz 6 hosszúságú tiszta fej blokkot. A valóságos arány azonban ennél jóval kisebb, hiszen nem vettük figyelembe, hogy 6 egymást követô fej nem kell, hogy kitöltse a kijelölt 33 blokk valamelyikét, hanem átnyúlhat két szomszédos blokk határán is. A pontos számítás azt mutatja, hogy a 6 hosszúságú, tiszta fej blokkot nem tartalmazó sorozatok aránya kisebb, mint 0,2; tehát annak a valószínûsége, hogy egy sorozat tartalmaz 6 egymás utáni fejet, több, mint 80 százalék.

Egy hasonló, szemléletünknek élesen ellentmondó tapasztalatot szolgáltat a "születésnapok paradoxona". Tegyük fel, hogy egy szobában n ember tartózkodik. Mi a valószínûsége, hogy közülük legalább kettônek megegyezik a születésnapja, azaz ugyanannak a hónapnak ugyanarra a napjára esik? A válasz a következô: 23 ember esetén a valószínûség több, mint 50 százalék, tehát nagyobb az esélye annak, hogy van két ember a társaságból azonos születésnappal, mint annak, hogy ez nem fordul elô. 30 ember esetén ez a valószínûség 73 százalék, 40 személynél 90 százalék, egy 50 tagú társaságban pedig már több, mint 97 százalék. Ez bizony meglepô, és ha Kammerer találkozott volna ezzel a jelenséggel, bizonyára úgy magyarázta volna, hogy a "sorozatosság törvénye" vonzotta egy helyre az azonos születésnapú személyeket. Ezzel szemben a prózai valóság az, hogy ezeknek az eseményeknek egyszerûen ennyi a valószínûsége. Egy matematikai tényt titokzatos, "föld alatti" törvényekkel magyarázni annyi, mint feltételezni egy misztikus erôt, amely arra kényszeríti a derékszögû háromszögeket, hogy a befogóikra rajzolt négyzetek területének összege mindig egyenlô legyen az átfogóra rajzolt négyzet területével.

Befejezésül Kammerer egy figyelemre méltó gondolatát szeretném idézni. Kammerer azt mondja, hogy azok a koincidenciák, amelyeket véletlenül megfigyelhetünk, csupán a jéghegy csúcsát képezik, mert kultúránk és neveltetésünk arra szoktatnak, hogy a "Sorozatosság" mindenütt jelen lévô megnyilvánulásait figyelmen kívül hagyjuk. Kammerernek természetesen igaza van; a tudatunk alaposan megszûri azt a mérhetetlen mennyiségû adatot és összefüggést, amivel a külvilág bombáz minket. Hogy ez valóban így van, arról meggyôzôdhetünk azokban a szélsôséges tudatállapotokban (fáradtság, részegség vagy betegség), amikor ez a mechanizmus meggyengül: amikor fáradtak vagyunk, váratlan, bosszantó vagy nem kívánatos asszociációk gyötörnek; a részeg társaság viccei mindent mindennel összefüggésbe hoznak; egyes pszichózisokban pedig az összefüggések már az egész világot behálózzák.

A szabadjára engedett és megalapozatlan összefüggések nem ritkán a szélhámosság eszközeivé válnak. Az egyik legjobb példa erre a "piramis titkainak elmélete", amikor a Kheopsz-piramis adatai között fedeznek fel meghökkentô összefüggéseket. Martin Gardner, idézett könyvének 15. fejezetében, könnyedén bebizonyítja, hogy bármely, véletlenül választott adathalmazból (ô a Washington-emlékmû adatait használja) a legfantasztikusabb összefüggéseket préselhetjük ki.

A fentiekkel nem azt akarom mondani, hogy a felszín alatti összefüggések keresése mindig beteges vagy káros. Épp ellenkezôleg, ha idônként nem pillanthatnánk a felszín alá – nemegyszer az intuíció vagy a tudatalatti felszabadításával –, nem volna sem költészet, sem tudomány. De a felfedezett összefüggések valódi értékérôl mindig a józan ész mondja ki a végsô szót.

HIVATKOZÁSOK

1. Egy kibôvített, Littlewoodról szóló írásokat is tartalmazó kiadása: Littlewood's miscellany. Szerk.: B. Bollobás. Cambridge University Press, 1986.
2. Gondolat, 1979. Második kiadás: Kairosz Kiadó, 1995.
3. Science 1541 (1965), 148. o. A Sceptical Inquirer újra közölte Anecdote and Coincidence in Parapsychology címmel a VI. szám (1982) 74–75. oldalán.
4. Martin Gradner: Fads and Fallacies in the Name of Science. Dover, 1957.
5. Faludy György és Eric Johnson: Jegyzetek az esôerdôbôl. Magyar Világ Kiadó, 1991.
6. Arthur Koestler: The Roots of Coincidence, Hutchinson of London, 1972.
7. Erdôs Pál és Révész Pál: Varga Tamás egy problémájáról. Matematikai Lapok 24 (1973), 273–282.